Valló László állatvilág, természetvédelem, élőhelyismeret, madárélőhelyek védelme, madárvédelem
A bölömbikagém

Hazai vizeink egyik legkülönösebb madara a bölömbika, amelynek már a neve sem mindennapi. Régi magyar elnevezései is hasonlóan rejtélyesek: vízi bika, nádi bika, ökörbika, bikagém. Ez a gémfélékhez tartozó, 70-80 centiméter hosszú, termetes gázlómadár igen rejtett életet él a nádasok sűrűjében, és csak ritkán kerül az ember szeme elé. Tolla olyan puha és finom, mint a baglyoké, így ugyanolyan nesztelenül repül. Rendkívül óvatos, és csak nagyon lassan mozog. Veszélyt észlelve nyakát kinyújtja, a csőrét az ég felé emeli és „lecövekel”, azaz megmerevedik, mint valami szobor, egészen beleolvadva a környezetébe. Órákig képes így állni, miközben nagyon lassan kisettenkedik a veszélyes környezetből. Rendesen azonban jellegzetes gubbasztó testtartást vesz föl, amitől jóval kisebbnek látszik.
Hazánkban sok helyütt előfordul, de sehol sem gyakori. Állománya 700 és 1000 közötti költőpárt jelent, változatlannak mondható. Nálunk fokozottan védett, eszmei értéke 100 ezer forint. Elsősorban a Tisza-tó, a Balaton, a Kis-Balaton, a Tisza, és az Alföld nádassal borított tavai, folyói mentén figyelhetjük meg. Vonuló madár, rendszerint már március elején megérkezik telelőhelyéről, Észak-Afrikából, ahová október közepén indul vissza. Áprilisban megépíti jellegzetes, nádból, sásból álló ovális fészkét a nádas sűrűjében, közvetlenül a vízszint fölé. Itt kap bölcsőhelyet a 4-6 tojás, amelyen csak a tojó kotlik, miközben a hím – előkelő idegenként – még a fiókák etetésétől is távol tartja magát. A kikelt kis bölömbikák két-három hétig maradnak a fészekben, majd fölfedező útra kelnek a nádas sűrűjében. Magányosan élnek tovább, mint a szüleik, nem alkotnak költőtelepeket, és még vonuláskor sem állnak össze csapatokba.
A bölömbika tápláléka zömmel békákból és halakból áll, de nem veti meg a gőtéket, csíkbogarakat, gyíkokat, sőt a madárfiókákat sem. Ősszel az egerek, pockok nagy fogyasztója.
És hogy mitől lett bika a bölömbika? A hímnek a költéskor hallatott hangja után, ami jellegzetes, mély, búgó, két tagból álló bömbölés, ami úgy hangzik, mint valami távoli, rekedt kürtszó. De hát – miként Tompa Mihály költőnk megjegyzi – nem lehet minden madár csalogány...