Valló László
Mintegy 200 faja ismert a sóvirágoknak, közös jellemzőjük, hogy só- és szárazságtűrők, illetve hogy száraz virágként igen kedveltek.


Vad alakjaik a sós fövenyű tengerpartokon, szikes pusztákon tenyésznek, leveleik felületén jellegzetes sókiválasztó mirigyeket találunk, amelyek a fölösleges ásványi sóktól szabadítják meg a növényeket.
 
További jellegzetességük, hogy aszályos időszakban kisebb leveleket fejlesztenek, így mérsékelve a bennük lévő víz elpárolgását. A sóvirágok hazánkban élő ősi formája a védett magyar vagy sziki sóvirág, amely bugás füzérbe tömörült világoskék-liláskék virágaival díszít.
 
A sóvirág eredendően évelő vagy kétnyári növény, de mert a télen elpusztul, mi egynyáriként tartjuk. Az egynyári sóvirág (Limonium sinuatum) tőlevélrózsát alkotó levelei között hozza 40-70 centi magas száron a tömött bugákban álló, színes csészeleveleit. Amelyek, a kitartó nemesítési munka eredményeként, ma már szinte minden színben és árnyalatban pompáznak a nyár közepétől egészen az őszig, sőt a késő őszig. Napfény- és melegkedvelő, igénytelen növény, még a száraz, sós sziken is megél.
 
Fontos, hogy magját (tavasszal, a fagyok elmúltával) jó vízáteresztő talajba vessük, mivel a pangó vízben a gyökere könnyen megrothad. Ha szárazvirág-dísznek szánjuk, a leszedett virágait csokorba kötve és a szárral fölfelé fölakasztva szárítsuk száraz, sötét és levegős helyen mindaddig, míg minden nedvesség el nem tűnik belőlük.