Valló László díszcserjefajták, díszcserjék metszése, virágos díszcserjék, díszcserjék szaporítása
Kertünket és téli csokrunkat is díszíti


Nem túlzás világvándornak nevezni a hóbogyó ősi változatát, amely Észak-Amerikában honos, és innen terjedte el szinte az egész földkerekségen. Ez a loncféle különösen szívós és jól alkalmazkodó, eredeti termőhelyei az árnyékos, nedves hegyoldalak erdős-cserjés területei, illetve a folyópartok, árterek ligetei, ahol az apróvadaknak szolgált-szolgál jó búvóhelyül. Hajtása és fehér bogyótermése szarvasok, vadjuhok fontos tápláléka Észak-Amerikában.

A közönséges (fehér) hóbogyó (Symphoricarpus albus) a 19. században terjedt el Európában, a piros bogyójú változat később jelent meg és mára közkedveltté vált.

A piros hóbogyó (Symphoricarpus orbiculatus) az alapfajhoz hasonlóan könnyen nevelhető, meglehetősen igénytelen, egy-másfél méterre növő lombhullató cserje. Mutatósak a harsány zöld, átellenesen álló levelei is, de igazi ékessége a vékony, ívelt ágain kis fürtökben álló sötét rózsaszín bogyók, amelyek késő ősszel is díszítenek.

A kertben a cserjecsoportokban vagy a díszfák alatt kaphat helyet, de – nyíratlan sövényként - térelválasztásra is alkalmas. Nagyon ajánlott nehezen karbantartható rézsűk talajának megkötésére is. Az átlagos minőségű, jó vízáteresztő talajon szépen díszlik akár napos, akár félárnyékos fekvésben. Viszonylag jól tűri a szárazságot, jól viseli a szennyezett városi levegőt és ellenáll a betegségeknek. Tavasszal félfás, ősszel fás dugványról szaporíthatjuk.

Piros bogyós ágai a téli csokrok díszéül is szolgálhatnak.