Valló László állatvilág, madárélőhelyek védelme, madárvédelem, madarak vonulási térképe
Védjük, óvjuk villás farkú barátainkat!

Gyerekkoromban úgy óvták a felnőttek tőlünk, csúzlizó suhancoktól a fecskéket a faluban, hogy azt mondták: aki fecskét lő, annak vérré válik a zsír vagy a vaj a kenyerén. Hatott is sokáig a drámai intelem, ám egy szép nyári napon, amikor kaviccsal tömött zsebekkel verébvadászatra indultunk, elfeledkeztünk róla. A verebek ugyanis rendre elrebbentek, de az a szegény fecske a falu széli villanydróton, ott maradt. Még az első-második kavicszúgásra sem fogta menekülőre, a harmadik aztán telibe találta, és lebukott a drótról. Így miénk lett a fecske, holtan, és nem volt túl nagy az örömünk. Aztán szorongva vártuk a véres kenyér megjelenését, de minthogy az elmaradt, lassan megnyugodtunk. De az ártatlanul elpusztított és szomorú szívvel eltemetett fecske emléke életre szóló lecke maradt.


Azóta megtudtam, nem mi, csúzlizó gyerekek jelentettük már akkor sem a legfőbb veszélyt a fecskenépességre, hanem – többek között - a régi élőhelyek átalakulása, a háztáji állattartás minimálisra csökkenése, a legelőállat-tartás megszűnése, a túlzott vegyszerhasználattal végzett szúnyogirtás. De sokat ártott a házára büszke ember is, aki leverte a fecskefészkeket, elüldözte a madarakat. Ahelyett, hogy például fecskepelenkák fölszerelésével védekezett volna, vagy védekezne ma is az ürülékpotyogtatás ellen.

A fecske védett madár, eszmei értéke 50 ezer forint, és nem csak a felnőtt madarak, hanem a fészkek, a tojások pusztítása is vétség, amit ha nem tartunk be, előbb-utóbb ránk is visszaüt. Például úgy, hogy nem lesz madár, amely oly eredményesen irtja a nyugat-nílusi lázat, vagy a dengue-lázat terjesztő szúnyogokat, amelyeknek nagy csapatai már ott rajzanak a déli határainkon, és nem kell sok hozzá, hogy megjelenjenek nálunk is. Amiből sokkal nagyobb baj lehet, mint hogy vérré válik a vaj a kenyéren…