Valló László takarmánynövények, állattartás, szarvasmarha, húsmarhalegelő
A szarvaskerepnek helye van a takarmánynövények között

Tiszta vetésben ritkaságnak számít a szarvaskerep, de vegyes ültetésben Nyugat-Európában máig kedvelt növénye a legelőknek, kaszálóknak. Noha a pillangósvirágúak családjába tartozik, megjelenése alapján inkább a herefélékkel mutat hasonlóságot.

Lágyszárú évelő, mélyre ható karógyökérrel, dús elágazásokkal, ami a jó szárazságtűrés alapja. Elágazó és kissé elfekvő szára 20-40 centiméteres, levelei ötösével nőnek, sárga-narancssárga virágai júniustól szeptemberig nyílnak, és a poszméhek porozzák. Termése 4-6 magvú hüvely.

A szarvaskerep jól sarjadzó és nagyon igénytelen takarmánynövény, további előnye, hogy hosszú élettartamú, átlagosan 4-5 év. Bár jól tűri a szárazságot, nagyobb termést csak a csapadékosabb Dunántúlon remélhetünk tőle. Öntözve szikes talajon is célszerű termeszteni. Tisztán azonban csak olyan földeken érdemes vetni szálas takarmánynövénynek, ahol az értékesebb lucerna és vörös here termesztése már nem gazdaságos. Kevesebb és gyengébb termést hoz, mint a közkedvelt takarmánynövényeink, viszont a marhák nagyon szeretik.

Vetni leginkább tavasszal érdemes, teljes termést a második évtől várhatunk tőle. Rendszerint egyszer érdemes kaszálni évente. Ha zölden akarjuk etetni, virágzás előtt kaszáljuk, mert megkeseredik.

Hazai nemesítése az ezredfordulóra megszűnt, a fajták kikerültek a Nemzeti Fajtajegyzékből, végül már vetőmagnak való sem maradt, az ma Nyugat-Európából érkezik. Hogy ne így legyen, a Debreceni Egyetem Nyíregyházi Kutatóintézete saját nemesítésű szarvaskereppel rukkolt elő, és a Luteo nemrég meg is kapta az állami elismerést.

A kutatók remélik, hogy az új fajtát a vetőmagtermesztők is keresni fogják, és helye lesz a takarmánynövények között.